Koncz János (1894 – 1937)

Kései gyermekként 1894. november 26-án született zenebarát családban Szombathely csodagyerek hegedűse Koncz János. Édesanyját, Kemény Emíliát a korszak népbetegsége, a tuberkulózis vitte el, a kisfiú születése után egy hónappal.

Az édesapa, a Hanziként ismert, derűs Koncz János, a Szombathelyi Takarékpénztár tisztviselője, előbb a Szombathelyi Dalosegylet, majd Zenekedvelők Egyesületének választmányában látott el különböző funkciókat. Leánya, a kisfiúnál 18 évvel idősebb Irén jól zongorázott, rendszeresen résztvevője volt a város zenei műsorainak. 1904-től, az 1901-ben megnyílt zenekonzervatórium zongoratanítója lett.

Koncz tehetsége, amelyhez nagy szorgalom járult – más zenészekhez hasonlóan – korán jelentkezett. 7-8 éves korában a zongora alá bújva igyekezett nővére játékát utánozni egy gyermekhegedűn. A család barátai Knebel Jenő (fotográfus), Stadler Izodor (ügyvéd), Lingauer Albin (lapszerkesztő) beszélték rá az apát, hogy vigye el a kisfiút Balassához meghallgatásra. A barátoknak jó érzékük volt. Balassa örömmel fogadta a kisfiút, aki néhány hónapos zenetanulás után már nagy sikerrel mutatkozott be a konzervatóriumi vizsgán.

Balassa 1906-ban elköltözött Szombathelyről. A Magyar Operaház prímhegedűse lett. Zeneiskoláját a fővárosban nyitotta meg. Feleségül vette Koncz Irént, s magukkal vitték a kisfiút is, aki 1909-ben III. éves növendékként kezdte meg tanulmányait a Zeneakadémián. 1911-ben akadémiai tanulmányainak befejeztével Hubay Jenő – díjat (Zimmer Jenő hangszerkészítő hegedűje) nyert. 1913-ban művészoklevelet szerzett. Mestere mindvégig Hubay Jenő volt. Művészi indulását a háború nagyban akadályozta. Nemzetközi karrierje – noha szinte gyerekként már hallhatták játékát Németországban, Ausztriában – valójában csak a háború után indulhatott el.

1919. január 6-án házasságot kötött Rajkai Keömley miniszteri tanácsos Bianka nevű bársonyos hangú dalénekesnő, leányával, akivel rendszeresen koncerteztek együtt.

A fővárosban, a várnegyedi Úri utcai lakásuk, koruk fiatal művészeinek találkozóhelye is volt.

1920-ban, hat évre Olaszországba költöztek. Firenzei otthonukból indultak Itália-szerte szervezett koncertjeikre. Hazatérésük után – 1927-től – előbb a Zeneakadémia tiszteletdíjas, majd 1929. őszén rendes tanára lett. Tanári hivatásáról így szólt a művész: „a tanárságra egy kicsit büszke is vagyok. Nem utolsó dolog Európa, sőt talán az egész világ legelőkelőbb zeneművészeti iskoláján tanárnak lenni. Mert a magyar főiskola tényleg az. Amerikából hoznak növendékeket, Angliából és a külföld minden államából. Csak az én kezem alatt is jó néhány külföldi tanul. Van itt egy svéd tüzérfőhadnagy. Az ő ittléte a legérdekesebb, az állam költségén küldték ide tanulni.”

Tanári tevékenységéről Lukács Pál brácsaművész (1919-1981), egyik Koncz tanítvány így vall: „nemcsak zenét tanított, hanem nevelt is… Nevelt anélkül, hogy felhívta volna magára a figyelmet, de annál maradandóbb nyomot hagyott azoknak, akiknek érzékük volt megérezni a példaadás pedagógiai erejét.”

Koncz persze elsősorban előadóművész, korának egyik legfoglalkoztatottabb hegedűse volt. Számos hazai föllépése mellett csak az olaszországi évek alatt 386 koncertet adott. Halálának évében is 40 olaszországi és 15 németországi előadásra volt szerződése. A berlini rádió előadóestet tervezett vele. (Érdekes, hogy lemezfelvétele eddig nem került elő.)

A kis Janit a szombathelyi közönség először az 1903-as zenevizsgáján hallhatta. Rieding Arie varie-jét játszotta. A megyei lapok ekként dicsérték: alig nyolc hónapja tanul, de „bámulatosan játszik. Biztos, erős vonókezelése, tiszta hangjai csodálatba ejtették a közönséget.” „Ez a kisfiú valósággal zseni, akit máris csodagyerek gyanánt emlegetnek. Játékát szűnni nem akaró tapssal és egy bonbonierrel honorálták.”

Ez az ünneplés és áradó szeretet a közönség és a sajtó részéről végigkísérte pályafutását. A biztos vonókezelést csaknem minden alkalommal dicsérőleg külön is emlegették a kritikák.

Első – immár nem zeneiskolai – koncertjét szülővárosának közönsége a Zenekedvelők Egyesületével közösen 13 éves korában hallhatta 1907-ben. Vieuxtemps egyik „technikai nehézségekkel telített” darabját szólaltatta meg „helyes feldolgozással, ízléssel, helyenként ragyogó technikai tudással.” A kritikus szerint „bámulatos a gyerekművész vonókezelése, feltétlen tiszta intonációja, meleg, széles tónusa, futamai… pedig olyan technikai biztonságról tesznek tanúságot, melyet csak kiváló művészektől várhatni.” A versenymű utolsó tételét (Tarantella) a „szédítő gyorsaság dacára tisztán, kellő ritmikával és frazirozással varázsolta ki hegedűjéből, úgy, hogy bámulva hallgattuk a tehetség és tudás ilyen fokú megnyilvánulását egy gyermekben.” Elismerésül a Zeneegylettől ezüst babérkoszorút kapott.

A következő emlékezetes estélye 1912. március 18-án volt. Alig néhány nappal Pablo Casals fergeteges sikerű koncertje után a zeneakadémista Koncz Jánost is hosszan ünnepelte a szombathelyi közönség. Társa, egy ritkán hallható hangszer, a hárfa művésze Mosshammer Roman. Bach, Schubert, Wieniawski, Paganini darabokat játszottak. A Vasvármegye kritikusa ezen alkalommal „avatta” felnőtté a fiatal művészt. „Semmi csodagyerek! Játékában annyi öntudat, oly férfias energia s amellett önálló, iskolás betanulástól mentes felfogás nyilvánul meg, amelyek élénken rácáfolnak fiatal korára.”

Fiatalon mutatkozott be külföldön is. Első németországi szereplésére Knebel Jenő vitte el. Az 1910-es évtized végétől azonban a sűrűsödő hazai és határon túli fellépéseit impresszáriókra bízta.

Pályafutásának egyik csúcsa 1926. augusztus 28. A Salzburgi Ünnepi Játékokon Bruno Walter vezényelte Mozart mű, a G-dúr hegedűverseny szólóját „Koncz János mély átéléssel, rendkívüli technikai művészettel tolmácsolta” – írta egy bécsi lap.

Utolsó hazai fellépése a zeneiskola alapításának negyedszázados évfordulóján 1934-ben volt. Bruch hegedűversenyét játszotta a Fricsay Richárd által dirigált 82 tagú zenekar kíséretében. A rádió által is közvetített koncerten Székely Mihály operaáriáit is hallhatta a közönség.

Sok zongorista kísérte hegedűjátékát. Az állandó társ Kósa György (1897-1984) volt. Az együttműködés kezdetére így emlékezett a művész: „A Tanácsköztársaság idejében Koncz János invitált, hogy a Vigadóban tervezett hangversenyén kísérjem. Örömmel és derűsen próbáltunk. Körülbelül egy héttel a kitűzött terminus előtt megkérdezte tőlem: volna-e kedvem esetleg egy szonátát is játszani vele. Hogyne! – mondtam. Elővettük Cesar Franck szonátáját, melyet előzőleg mind a ketten más partnerekkel játszottunk… Minden megállás és észrevétel nélkül végigmuzsikáltuk. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, mert maradéktalanul együtt éreztünk és ettől kezdve igaz barátok voltunk, s szeretetünket semmi sem árnyékolta be… A szonátát később rengetegszer játszottuk.”

A Kósával való együttes fellépésük örömét jelzi egy 1933-as szereplésük. Beethoven Kreutzer – szonátáját és Nardini e-moll hegedűversenyét játszották. A kritikus szerint ezek a művek ékesen bizonyítják, hogy Koncz a klasszikus zene igazi elkötelezettje. A Kósával együtt megszólaltatott  művekkel olyan sikert értek el, „amilyet a legszédítőbb hangszertáncoltatók sem tudnak sokszor elérni.” Ahogy ezt a két művet „ők ketten csinálják az egyéniségük egyedüli sajátossága, és örök titka marad.”  Előadásuk jellemzőjének tartja a komoly érettséget, a férfiasságot és az eszményi finomságot. Muzsikájuk nyomán „zengett a kantiléna, mintha valami csodálatos mágikus zongora isteni énekét hallanánk, a kéklő vizek mellől.”

Koncz előadó művészete a muzsika különböző ágait ölelte föl. Elsődlegesen 18-19. századi klasszikusokat és kortársakat is játszott. Mozart, Bach, Beethoven művek mellett Brahms, Schubert, Schumann, Grieg, Bruch, Wieniawski, Cesar, Lalo alkotásai is rendszeresen szerepeltek koncertjein. Nem hiányoztak repertoárjából a bravúr darabok sem: Paganini, Sarasate, Kreisler és mesterének Hubaynak a művei sem.

A felsoroltak mellett hallhatott tőle a közönség néger dalokat és magyar nótákat muzsikálni. Különösen a Csak egy kislány … címűt kérte tőle gyakran a közönség.

***

A művész hosszas betegség után 1937. január 18-án hunyt el a budapesti Új Szent János Kórházban. A Farkasréti temetőben a főváros által adományozott díszsírhelyre temették el. 1986-ban exhumálták és feleségével, Keömley Biankával közös sírba helyezték végső nyugalomra a szombathelyi Jáki úti temetőben.

A férfikora delén elhunyt művész nekrológjai közül az Új Magyarság búcsúztatóját idézzük. E szerint Koncz a legkiválóbb hegedűsök közé tartozott. „Rendelkezett azzal a ritka sajátossággal, hogy egyéniségének varázsával le tudta nyűgözni hallgatóságát, mert ura volt nemcsak hangszerének, hanem a ki nem erőszakolható ösztönös hatáskeltésnek is. Aki jó hangulatában hallotta hegedülni, nem tudott másra gondolni se, csak átengedte magát annak az édes zsibongásnak, mely behízelgő és mégis férfias hegedűjének nyomán aranyszálakkal behálózta a szívet.”

***

            A művész halálát követő esztendőben 1938. március 6-án emléktáblát helyeztek el a Kálvária utca 10. számú ház falán, ahol Koncz János nevelkedett. Az emléktáblán Iván István Koncz – reliefje látható. Az avatás estéjén emlékkoncerttel emlékeztek az egykori csodagyerekre. A rádió által is közvetített koncerten ditrói Csiby József – Schumann zongoraversenyét, Bárdos Alice – Lalo Spanyol szimfóniáját, a zenekar pedig Beethoven Coriolanus nyitányát játszotta Heintz Fülöp vezényletével. A hangversenymester az egykori tanítómester Balassa Kálmán volt.

            A művész emlékének ápolását hivatott szolgálni a szombathelyi Bartók Béla Zeneiskola szervezésében 1974. óta háromévenként megrendezett Országos Tehetségkutató Hegedűverseny, amely Koncz János nevét viseli. E verseny győzteseit a Borsos Miklós alkotta Koncz – plakettel jutalmazzák. 1975-ben Schaár Erzsébet készítette el a művész mellszobrát, amely Bartók és Kodály „társaságában” látható az iskola aulájában.

Sárváron a városi zeneiskola, Szombathelyen pedig utca őrzi Koncz János emlékét.

Szombathely, 2007. október 1.

Gál József